Az utolsó bejegyzésem. Valami frappánssal akartam előrukkolni, de sajnos nem jutot eszembe SEMMI, gondoltam hát leírom azt. A legjobb vers, amit találtam hozzá Kosztolányi Ének a semmiről című műve. Tehát bejegyzés a semmiről:
Ez az, amit mindannyiunknak szem előtt kell tartanunk!
Ez a kedvenc Kosztolányim, mert egyértelmű jól van megszerkesztve és törli azokat a borzalmas emlékeimet, amiket a Halotti beszéd és könyörgés tanulása alatt éltem át 9. osztályban. A fő mondanivalója, amiben teljesen egyetértek vele, hogy minden ember egyedi és egyetlen. Ha meghalunk azzal egy világ tűnik el, ami pótolhatatlan. A halál tehát olyat semmisít meg, ami soha többé nem lesz. Ez annyira szomorú amennyire igaz.
Ady és Babits után itt van Kosztolányitól is egy ellentétre felépülő vers. Még mindig a gyermeki kép jelenik meg. Kosztolányi szinte mindegyik művében középpontba vagy legalább csak előhozza a gyermeki időket. Nagyon hiányozhat neki és hiába írta bele mindenhova, valahogy az ember nem unja meg. A Boldog, szomorú dalban megkérdőjelezi az elért sikerek fontosságát, hogy miért van rájuk szükségünk ha úgyis meghalunk és akkor mindent elveszítünk. Én nem értek egyet ilyen téren Kosztolányival. Eltekintve attól, hogy idősebb korunkban mindenki elgondolkodik az életen, a halálon és, hogy mi mindent nem értünk el, amit szerettünk volna. Abból kell kihoznunk a maximumot amink van. Erre is van egy jó idézetem: " Nehéz 11 falábú játékosból összeállítani egy győztes csapatot, de nem lehetetlen."
A címet olvasva azt hittem, hogy valami fontos dologról fog szólni ez a vers, valami mögöttes tartalmat kell észrevennem, de nem. Kosztolányi egy az egybe egy gyermek álmát írta le a színekről. A vers fontosabb jelentése azonban abban rejlik, hogy a színek mikhez társulnak. Nekem azért tetszett meg ez a műve Kosztolányinak, mert betekintést nyertünk az ő színvilágába, ami mindenkinek más. Legalábbis nehezen tudnám elképzelni, hogy két embernek ugyanaz a szín ugyanazt jelentse. Az egyik legegyedibb dolog az életünkben a DNS után a fantáziánk.
A címben szereplő hasonlattal a költő a halálra ítélt emberre akart utalni. Mindenki tudja, hogy az ember halála előtt végig éli múltját.Erröl a versről egy idézet jutott eszembe: " Élj úgy, hogy ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézned. " Kosztolányi is ilyen emlékképeket ír le ebben a műben. Hogy miért éppen így fogalmazta meg emlékeit. Úgy gondolom csak eszébe jutott néhány emlék és így vitte papírra. Ilyen hatás-vadász fogás. Szerintem elérte célját.
Ez egy ima... és többet nem is szeretnék hozzátenni, csak azért választottam, mert igazolja az előző bejegyzésben tett állításomat, miszerint egy költő minden rossz helyzetben csakis verseire támaszkodhat. Nézzük meg. Babits gégeműtét előtt áll, izgul. Eszébe jut, hogy imádkozhatna, de azt már nagyon rég csinálta. Hirtelen a gége rák okozta fájdalmak mellett egy önvád is elkezdi gyötörni, hogy csak akkor jut eszébe imádkozni, mikor valamire szüksége van. Kettős teher. Az egyik a lelkét, a másik a testét gyötri. Babits, mint költő, mit csinál? Hát persze, hogy verset ír, és nem is akármilyet. A Balázsolás egy ima, ahol a gyógyulásért való imádkozást felváltaja a bölcsességért való imádkozás, mert a végén a költő már a halált is elfogadná és ehez kér bölcsességet a szenttől.
.
Ebben a versben a hangulat süllyedése az ami elsőre feltűnt nekem. Egy grafikonon ábrázolva az első két versszak felfelé viszi, majd rohamosan zuhanni kezd a hangulat. A jelen Babits számára olyan, mint egy siralomház, ahol olyan emberek veszik körül, akik nem tudják mi a boldogság. Mint minden ember, Babits is valamilyen szinten azonosul a környezetéhez így csak a bánat az amit érez és, hogy a régi, szép múlt, amikor a verseket nem győzte írni mit sem ér, mind hiábavaló volt. Ez miatt lesz lehangoló ez a vers. Igaz, hogy sok szép verset írt és, hogy a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja volt, de ha ő is úgy érezte, hogy minden verse hasztalan, akkor én is hasztalannak érzem ezeket tanulni. Szerintem egy költő - legyen bármekkora gázban - csak a verseire támaszkodhat.
Babits Mihály is írt a háború ellen. Legkiemelkedőbb műve ezek közül a Húsvét előtt című verse. Ezt még leírom és túl vagyok a háborún. Számomra a lényeg ugyan az, mint Adynál. Csak Babits valahogy ezt radikálisabban írta le. Babits szenvedést is vállalna azért, hogy elmondhassa mit gondol a háborúról. Ady a békéről nem szól, mintha már a háború utáni időkön gondolkodna, de Babits harcolni akar a békéért, és ez hiába ellentétes, számomra hatásosabb. 
A költő a háborúval száll szembe, de nem a háborút szidja, hanem magát emeli ki a jelenlegi megzavarodásból, embertelenségből. A költő sajnálja, hogy társait megvakította a háború. Ez által emberek lettek az embertelenségben. Úgy érzi egyedül maradt, hogy neki kell megőrizni mind azt az emléket a jövő számára, amiket a háború során elveszítünk. Adyban belső világában is háború dúl és ez nagyon megviseli őt. Ez mutatja meg, hogy nem muszáj részt vennünk egy csatában sem, a háború akkor is kárt tesz bennünk és mindannyian emberek leszünk az embertelenségben.
A címben egy óriási ellentét jelenik meg, ami a versben is jelen van. Ady belső küszködését jeleníti meg a mű. Szerintem ez a példa tökéletes bizonyítéka annak az állításnak, hogy a hit ajándék. A hit nem az a dolog, ami akkor van ha akarjuk, ezt nem lehet magunknak bemesélni. Ady állapotát én se hívőnek se hitetlennek nem nevezném. Valahol a kettő között. Hisz el akarja fogadni Isten létezését, de valahogy rossz oldalról közelít felé, és nem tudja leállítani megszűnni nem akaró gondolatait. Az utolsó versszakban leírja, hogy ő maga sem tudja, miért akar ennyire hinni.
Ha Babits Mihály "Fekete ország" című versét egy szóval kéne jellemeznem, az a szó a "túl" lenne. Aki olvasta tudja miért. TÚL sok a fekete, TÚL monoton az egész és TÚL pesszimista, de ez teszi különlegessé.
A vers így kezdődik "Fekete országot álmodtam én, ...". Ez az álom azonban egy rendkívül pesszimista látomássá válik. És azzal a mondattal, hogy "Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora:", "nem a fény festi a fekete szint" , azt akarja üzenni, hogy ezt a feketeséget nem láthatjuk külsőleg. A feketeott van mindenben és ezzel a pusztulás, az elmulás is. "csontig, velőig fekete,".
.
Babitsnak nem a "Messze... messze..." című verse a legfontosabb, denekem nagyon tetszik. Van benne valami kettősség. Egyrészt mozgalmasságot közöl, hiszen végig utazza Európát és néhol meg-megállva felsorolja adott ország jellemzőit. Másrészt, az utolsó versszakkal, amivel allóképet sugall, mintha a költő ülne a fotelban és álmodozna arról, hogy külföldre utazik, de közben tudja, hogy nem lehet. Az első nyolc versszak szines és vidám, az utolsó viszon sötét és komor. Az az érdekes, hogy ha az első nyolc versszakot és az utolsót egy képzeletbeli mérlegre helyeznénk, szerintem a mérleg azt mutatná, hogy az utóbbinak nehezebb.
.
Móricz Zsigmond nagyon lehangoló novellája a "Szegény emberek", egy névtelen katona személyében mutatja meg, hogy a kegyetlen háború megöli az emberben az "embert". A katona névtelenségével Móricz azt akarta mondani, hogy ez nem csak xy-nal történt és történhet meg hanem bárkivel előfordulhat, akit akarta ellenére is többszörös gyilkosságra kényszerítenek a háborúban. Főszereplőnk 26 hónapos szolgálat után tölti otthon 28 napos szabadságát. A háború szétzúzta a lelkét. Ezt még normális körülmények között se biztos, hogy fel lehet dolgozni. A katonánk azonban úgy jön haza a családjához, hogy adóság köszönti. A pihenés helyett rengeteget dolgozik, hogy ki tudja fizetni a tartozást, ameddig itthon van. Ezt a hajtás ilyen megtört lélekkel nem lehet bírni. Főszereplőnk elveszti józan gondolkodását és brutális gyilkosságot követ el csak, hogy egy kis pénzhez jusson. Miután elmondta feleségének a szörnyűséget az asszony is rájön, hogy valami megváltozott. A férje eddig, soha nem tett volna ilyet. A novella végéig megismerhetjük a katona és a felesége érzését illetve gondolkodását. Ez bennünk is drasztikusan megváltoztatja a férjről alkotott képünket. A mű végén elkapják a főszereplőt. Eközben mi, olvasók tudjuk, hogy jogos az ítélet, de azt is tudjuk, hogy a katona inkább áldozat mint bűnöző. A címben szereplő "szegény" jelző ezután inkább, a főszereplő sorsára utal, mint anyagi helyzetére.
Adynak ez a műve már az istenes versekhez tartozik. "A Sion-hegy alatt" Adynak az isten-képét, és a költőnek az Istenhez való viszonyát írja le. Ez, azért is érdekes, mert az Istennel való kapcsolat és a bennünk kialakult isten-kép mindenkiben máshogy jelenik meg. A lírai én keresi Istent. Keresi azt a hitet amiben utoljára gyermekként volt része, de úgy látszik mind hiába. És igazából az a lehangoló, hogy akarja, de nem tud hinni. A kételkedés az az állapot amibe az ember nem önszántából kerül bele, és ezért a kételkedés rosszabb mint a hitetlenség. Szerintem Ady ebből az állapotból akart kimászni, és ennek sikertelensége szomorította el ennyire. "S én ülök sírván a Sion-hegy alatt."
.
Adynak A magyar Ugaron című verse nem bemutatni akarja Magyarországot sokkal inkább értékelni akkori helyzetét. Sok ellentét szerepel a versben. Az elvadult táj, a vad mező egyszerre buja és szűzi. A virág, mely szerelmesen bódít illatával ott van az égig-nyúló giz-gazok és a vad indák között. Pont ettől lesz számomra ez a vers aktuális napjainkra, mert még mindig ott van az elvadult Magyarországon az a szép dolog amit lassan teljesen befed a gaz. Visszatérve a vershez, két fajta cselekvést találhatunk benne. Van mikor a költő cselekszik és van mikor a táj "Lehajlok a szent humuszig: E szűzi földön valami rág.". Ez a vers tényeket ír le Magyarországról, és ezt Ady úgy oldotta meg, ahogy kevesen tudnák.
Adynak ez a szerelmes verse még mindig a Léda kategóriába tartozik. A vers mondanivalóját a költő szerintem jobban megfogalmazza az egy évvel későbbi Örök harc és nász című versében, de mi szeretjük a madarakat ezért ezt vettük. Ady a szerelmet egy harcként írja le. Pont ezért választotta a héja madarat (végre valami más és nem hattyú), de hiába jár harccal és fájdalommal a szerelem, neki ez kell. Ez akkor derül ki mikor leírja az utolsó versszakban, hogy ebben a harcban fognak meghalni:
"Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az öszi avaron."
és ha a harc halálig tart akkor a szerelmük is halálig tart.
.
Ady ezt a versét 1904-ben írta. Ekkor Párizsban tartózkodott és érzelmeket táplált Diósy Ödönné Brüll Adél iránt. Ezekben az években jelentkeztek betegségének komolyabb tünetei. A hazától való távolság (bár párizsban jól érezte magát), a betegség gyötrelme és a szerelem amit egy férjes asszony iránt érzett nem lehetett könnyű számára, ami biztosan hatással volt rá. A Meg akarlak tartani című vers inkább "szakító-vers" mint udvarló. Az egész mű során egy ellentét bontakozik ki. Meg akarja tartani ezért marad tőle távol. Az első három versszak nekem inkább egy kapcsolat előtti belső küzdelem, amit Ady érez, hogy van köztük kölcsönös vágy, de nem szabad hagyniuk, hogy kapcsolattá fajuljon érzelmük. A 4., 5. és 6. versszakokban a vers átmegy szakító-versbe. Már olyan szavakat használ, mint elhagylak, multnak. Az utolsó versszak egy külön álló rész számomra. Ady itt bizalmatlanságot fogalmaz meg. Nem bízik Léda és a saját érzéseiben.
Ez egy olyan novella aminek címében érzek némi (a "némi" kicsi szarkazmussal fűszerezve értendő) csúsztatást. Csak nézzük végig. Már a mű elején megjelenik a bíróságon egy ártatlanságot sugárzó női alak. Arra gondolnánk, hogy talán ő Bede Anna, ki tudja? Továbbolvasva a novellát megtudjuk hogy, ez az ártatlan lány önmagától jött ide, hogy letöltse a büntetését. Egy végzést is hozott magával, ami alapján a gyanúnk, hogy ő Bede Anna, beigazolódott, de várjunk csak. Mielőtt lecsuknák elárulja, ő nem Bede Anna, hanem Bede Erzsi. Pufff!!!! ?????? A novella olvasása során itt egy fél perces hatásszünet következett, majd arra a kérdésre, hogy " Mit keres itt ha nem ellene szól a végzés? " választ ad a mű. Bede Anna meghalt így ő nem tudja letölteni a büntetést ezért vállalta magára Bede Erzsi. Bár, a -Mit keres itt?- kérdésre választ kaptam a miért még mindig megválaszolatlan. Arra jutottam magamban, hogy ez a gesztus amit Bede Erzsi véghez vitt az általa képviselt paraszti réteg ártatlanságát sugározza. Én úgy gondolom nem is igazán a Bede Erzsi hanem a bíró a főszereplő. Számomra sokkal inkább az ő belső küzdelme ( érzések contra törvény ) középpontba. Ezek után úgy gondolom a műnek két csattanója van:
Egyszer ott van az, hogy nem kell lecsukni ezt az ártatlan lányt.
Másodszor, a bíró helyes döntésének jutalmazása. Leküzdte érzéseit, majd a törvény alapján ítélt, és hiába ez a dolga a novellában kiderül, hogy egyáltalán nem volt egyszerű feladat, de kiderült, hogy utat engedhet érzéseinek, mert törvény szerint sem kell lecsukni a lányt.
Miután elolvastam ezt a verset szinte azonnal Rilke, Párduc című művére asszociáltam. Nekem mind a kettő versről ugyan az jött le. Ugyan az az érzés, hogy miután a költő beletörődött a reménytelenségbe mindig jön egy sugár vagy egy hattyúi kép, ami újra lángba borítja jeges szívét, ezzel újabb fájdalmakat okozva. A szomorú és rideg hangulat már az első versszakban körülöleli az olvasót "Mint a Mountblanc csucsán a jég,". Az Üstökösben megtalálható magány érzet itt is megjelenik. Ennek oka talán a Gina iránt érzett be nem teljesülhető szerelem volt. Talán ismerve Vajda János Gina iránt érzett szerelmét, a vers számomra még szomorúbbá vált.
Már a címe is utal a vers fő motívumára egy üstökösre. Ezt az égi jelenséget Vajda János a költészettel teszi párhuzamossá. Az üstökös lesz a költő, az üstökös által húzott egyenes pálya pedig a költő pályafutását szimbolizálja. A versben többször is utal arra, hogy az üstökös, jelen esetben a költőnk, mennyire magányos: "Imádja más a változékony holdat..." "Fenséges Niobéja az égboltnak, Lobogó gyász én neked hódolok." ; "Te mindenütt egyetlen idegen." ; " Örökké társtalan, boldogtalan.". Azt is megemlíti, hogy ez ellen a magányosság ellen nem tud semmit tenni. "Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,...".
Nekem ez a vers tetszett a legjobban a tanultak közül.
Ha elolvassuk a címet, szerintem mindenkinek egy vadmacska jut az eszébe. A cím itt azért is fontos mert, ha valaki e nélkül olvasná el a verset nem tudná, hogy egy párducról van szó. Az állat egy ketrecben van, ahonnan már nem is lát ki. Egyértelmű, hogy ezt a párducot elszakították természetes élőhelyétől és egész hátralévő életét egy ketrecben kell leélnie. Akárcsak az az ember aki olyan környezetben él, ahol nem tud kibontakozni, ahol elnyomják. " Csak néha fut fel a pupilla néma függönye. ", a remény sugár ott van, a rácsokon túl. Nekem talán ezért is tetszik ennyire ez a vers, mert azon kevés versek között van, ahol a remény egy negatív dolog, ami csak fájdalmat tud okozni és nem erőt ad a további küzdéshez " Ekkor egy kép beszökik, átvillan a feszült tagokon és a szívbe ér - és ott megszűnik. ".
A sirály és a vadkacsa mellett az albatrosz is egy jelentős madár az irodalomban. Baudelaire madara a költőt, mint a társadalomból kitaszított személyt jelenti. Amíg az albatrosz az égen érzi jól magát, addig a költő alkotás közben örül a legjobban, nem törődik a világgal. Viszont, ha az albatrosz leszáll, ügyetlen lépteivel megszégyenülve érzi magát, ugyanezt érzi a költő is, ha a hétköznapi életben, a társadalomban vesz részt. Szerintem Baudelaire ezzel a verssel akarta mutatni, hogy azok az emberek, akik kinevetik őt, el sem tudják képzelni, hogy miket él át egy költő, mikor alkot, mint ahogy a matrózok sem tudják elképzelni, milyen lehet repülni.
Talán az a mondanivalója a versnek, hogy ha kinevetünk valakit, valamiért attól ő még más dolgokban - olyanokban, amiket el sem tudunk képzelni - jobb lehet nálunk, sokkal jobb.
" Sóhaj " már a címét olvasva, arra következtethetünk, hogy valami vágyakozás lesz a költemény középpontjában. Ez így is van. Egy szomorkás, őszi hangulatú az egész vers és közben Mallarmé a " halk nővér " után vágyakozik, ami olyan elérhetetlen, mint az ég. Ez ott derül ki, amikor a lélek vágyakozását a halk nővér után, a szökőkút játékának az ég felé való vágyakozáshoz hasonlítja. Itt a szökőkút a költő lelke. Valyon, miért pont ezt a szimbólumot választotta a költő? Mallarmé " Ez a szűzi, szilaj, ez a szép mai nap... " című szonettjéről, már írtam blogot. Abban is azt írtam le, hogy a költő reményvesztettsége, a hattyúnak a befagyott tóbólvaló kiszabadulására tett reménytelen küzdésésével egyenlő ( szerintem is borzalmas, de sajnos csak így tudtam megfogalmazni (: ). Itt a szökőkút ég felé törekvése a reménytelen.
Úgy látom Mallarmé nem értékelte a saját költészetét. Ez szomorú, mert szerintem jók a művei.
A költő saját magát, mint csavargót mutatja be, aki bármerre jár mindig kitart a múzsája mellett. Rimbaud azt is leírja, hogy könnyen azonosul a természettel. Itt a múzsa és a természet a költészetet jelenti, az út, pedig magát az életet. Vagyis egész élete során nem hagyta cserben a költészetet.
Szerintem a kóborlás, itt nem azt jelenti, hogy eltévedett a saját életében, hanem a céltalanságot, azt, hogy Rimbaud a jelennek élt. Carpe diem. Úgy gondolom a költő kóborlása negatív dolog, amit a költő pozitívként fog fel. Hiszen, ha valaki cél nélkül éli le az életét az egyáltalán nem jó, viszont a költőt is meg lehet érteni, mert kinek ne lenne jó érzés csak a jelennel törődni és nem gondolni a jövőre.
